Szakmai körökben jól ismert varázsszó, sok mindent rá lehet fogni: kognitív disszonancia. Fordítsuk le mit jelent ez. Gondolok valamit, de másképp cselekszem (mert a környezetem kényszerít rá, vagy egyébként), akkor létrejön egyfajta feszültség. Törekszünk arra hogy gondolataink és cselekedeteink között összhang legyen amikor csak lehet. 

Ismerős nem?

Egyszerű példa: ha megvetem az alkoholfogyasztást, és egyszer csak nagyon berúgok, akkor van egy stresszállapot. Oké, ha nem szeretem az alkoholfogyasztást és akkor miért ittam? Valahogy ezt a feszültséget fel akarjuk oldani, és erre kreatívabbnál kreatívabb módszereink vannak. Megváltoztathatjuk például azt, hogy mit is gondolunk a témáról. Megmagyarázzuk miért is ittunk akkor. Kivételt építünk a szabályrendszerünkbe. Vagy külső magyarázatot találunk.

Nézzünk néhány érdekes példát:

Dorothy Marthin chicagoi háziasszony inspirálva a scientológia mozgalomtól (akkor még más név alatt), azt állította hogy üzenetet kapott egy bolygóról: egy idegen űrhajó 1954 december 21-én megmenti az emberiséget a bekövetkező világvégétől. A próféciája számos követőre talált, akik feladtak minden földi vagyonukat készülve a világ végére. Ami nem történt meg akkor. A folytatás viszont meglepő, ahelyett hogy elfordultak volna az egész kultusztól, a közösség tagjai magyarázatot találtak, miszerint a föld kapott még egy esélyt és még erősebb hittérítő mozgalomba fogtak.

Nagyon nagy volt ebben az esetben az ellentmondás aközött hogy mit hiszek és aközött hogy mit látok. Kellett egy magyarázat a “realitás” fenntartásához, a stressz csökkentéséhez. 

 

…tudod ki fog neked ennyiért!

Klasszikus kísérlet (Festinger, Carlsmith 1959): diákokkal egy borzasztóan unalmas feladatot végeztettek (ez nem olyan ritka), majd arra kérték őket, hogy mondják a soron következőnek hogy izgalmas volt a feladat. Itt az élmény, hogy borzasztóan unalmas a tevékenység szemben áll azzal hogy “ok persze, megteszem amit kértél” és valóban megteszi. A cselekvés és a gondolat között ellentmondás van.Megkérdezték a kísérleti személyeket később, hogy meséljenek a kísérletről. Az emberek azt mondták hogy nem is volt olyan unalmas a feladat, sőt még élvezték is.

Váratlan fordulat?

Volt a kísérletnek egy érdekes kiegészítése. Pénz. Egyes diákoknak adtak egy kevés pénzt és megkérték hogy mondja a következőnek mennyire izgalmas amit csináltak. Másoknak pedig adtak több pénzt. Akik kevés pénzt kaptak, ott hasonló volt a vélemény. Egész jó volt a feladat. Akik sokat, ott viszont azt mondták a diákok utólag is, hogy a feladat borzasztóan unalmas. Miért?

Akiknek volt más magyarázatuk arra, hogy miért mondanak valamit amit nem úgy gondolnak, azok esetében ez a külső tényező tökéletesen elég hogy feloldja a feszültséget. Azért mondtam hogy izgalmas a feladat, mert kaptam érte pénzt. Akik nem kaptak sok pénzt, abban az esetben a külső tényező nem volt elég erős magyarázatnak. Ki mondaná erre a feladatra hogy izgalmas ennyi pénzért?

 

Egy harmadik példa. Ismerős a helyzet hogy sok pénzt fizet valamiért, majd egyre jobban meggyőződik arról hogy az volt a jó döntés? Mert ha sok pénzt kiadok és kiderül hogy pocsék volt a döntésem, akkor megint egy jó nagy adag feszültséggel találkozom. Ilyenkor van hogy keresek rengeteg a vásárlás mellett szóló érvet. És magyarázatot arra ha mégsem az igazi amit vettem. Klasszikus: “Nekem pont ez így jó”.

 

Ilyen egyszerű huzalozás van a fejünkben, és számos minket érő jelenségre magyarázatot ad. Ha megnézzük egy korábbi posztunkban írt Franklin módszert, ott is tetten érhető ez:

Utálom ezt a személyt. Megteszek neki egy szívességet. Akit utálunk annak nem teszünk meg szívességet, de én mégis megtettem. Talán nem is utálom őt mégsem?

 

 

…és végül ha már beszéltünk az öregről: