A neuropszichológia dogmatikus állítása volt sokáig, hogy azzal kell beérnünk, amivel születtünk – már ami az agyunkat illeti, és hogy ez meghatározza, mire vagyunk képesek és mire nem, ezen változtatni nem tudunk, legalábbis a gyermekévek elmúltával biztosan nem. Aztán felfedezték a neuroplaszticitást, és a feje tetejére állított minden addigi elképzelést agyunk statikus, kőbe vésett jellegéről.

De mit is takar ez a nagyon felkapott fogalom és mit jelent rád nézve?

A neuroplaszticitás az agy képessége arra, hogy külső ingerekre, új információkra, környezeti hatásokra, traumákra (pl. stroke), viselkedésre, érzelmekre – egy szóval mindenre – válaszképpen adaptív módon átstrukturálja magát és megváltoztassa addigi működését, tehát anatómiailag és funkcionálisan is alkalmazkodjon. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy agyunk csodálatosan rugalmas. Minden egyes inger nyomot hagy rajta, és ennek a plasztikusságnak köszönhetően úgy szerveződik, hogy az adott ingert gyorsabban feldolgozza vagy a tevékenységet hatékonyabban elvégezze. Új, szerteágazó kapcsolatok jönnek létre a neuronok között, bejáratódnak a gyakran használt “idegi ösvények” (neural pathways) amelyek az egyes agyterületeket kötik össze és egy adott funkcióért felelnek (például kivitelezni egy bonyolult tánclépést, vagy ügyesebben zsonglőrködni), elhalnak azok a pályák, amelyek inaktívak és ezáltal feleslegessé válnak, megerősödnek a neuronok közötti szinaptikus kapcsolatok (itt történik az információátvitel).

 

Mindez annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjunk a változó környezethez, hogy új képességekre tegyünk szert. Előfordul például, hogy egy agyvérzés következtében sérült agyterület funkcióját átveszi egy másik. Londoni taxisok agyát vizsgálva azt találták, hogy agyuk azon területe, amely a tájékozódásért és vizuális memóriáért felel, sokkal nagyobb, mint az átlagemberé. A neuroplaszticitás egy másik ikonikus példájaként szoktak hivatkozni a professzionális zenészekre, akiknél kimutatták, hogy 130%-kal vastagabb az auditoros, azaz hallásért felelős terület az agy szürkeállományában, valamint a finommotorikus mozgásért felelős agyterület is kiterjedtebb. A változás olyannyira jelentős, hogy már az 1800-as években, mindenféle modern technológia nélkül is látható növekedést regisztrált híres zenészek agyának postmortem vizsgálatakor egy német agysebész, Sigmund Auerbach.

Ezt a fajta változást nevezzük röviden tapasztalat-alapú neuroplaszticitásnak, hiszen minél többet gyakorlunk egy tevékenységet, az annál nagyobb változást idéz elő az agyban, ennek következtében pedig egyre jobbá válunk az adott dologban. Még érdekesebb, hogy ehhez nem is kell ténylegesen leülnünk egy zongora mellé, elég ha elképzeljük a mozdulatokat egyetlen ujjmozdítás nélkül, ugyanis a szimpla imagináció következtében is változik az agy struktúrája.

A képlet azonban fordítva is működik: az agy kevésbé használt funkciói előbb-utóbb elvesznek, vagy legalábbis egyre nehezebben lehet aktiválni őket. Ezt jelenti a “Use it or lose it” frappáns kifejezés is, amely jól rávilágít arra, milyen könnyen kikopnak agyunkból azok a funkciók, amiket ritkán használunk.

Szóval van egy jó és egy rossz hírünk.

A jó hír, hogy agyunk magába szív mindent, amivel találkozik és képes a változásra. A rossz hír, hogy agyunk magába szív mindent, amivel találkozik és képes a változásra.

Igen, jól olvastad. Ennek a fajta rugalmasságnak ugyanaz a napos és árnyoldala, hiszen meglehetősen könnyen válnak rutinossá olyan tevékenységek is, amelyek nem túl előnyösek számunkra, például az addikciók. A plasztikusság nem csak azt teszi lehetővé, hogy felnőttkorban új nyelv megtanulásába kezdjünk bele, vagy a látásunk elvesztésekor kiélesedjen a hallásunk, hanem azt is, hogy rászokjunk a napi 5-6 kávé fogyasztására vagy a kevés alvásra. De a fő üzenet a következő: ha agyunk egész életünkön át képes a változásra (már pedig még egy 72 éves ember agyában is találtak bizonyítékokat a neuronok képződésére), az azt jelenti, hogy képesek vagyunk régi szokásokat elhagyni és újakat felvenni, gyakorolni bizonyos képességeket, amik egy idő után automatizmusokká válnak. A kérdés tehát nem a hogyan, hanem inkább a mikor?

Meddig tart vajon, mire ezek az agyi változások végbe mennek, amíg egy-egy tevékenység végül automatikussá válik, míg kialakítunk egy új szokást?

Netes körökben kering egy varázsszám: 21 nap. Ez azonban soványka információ, és így önmagában nem is állja meg a helyét, akármilyen jól is hangzik. Sok mindentől függ ugyanis, hogy mennyi idő kell ahhoz, míg szokássá válik, hogy minden reggelt egy pohár víz elfogyasztásával, egy gyors tornával kezdjünk, vagy rászokjunk arra, hogy pozitív visszajelzéseket adjunk a kollégáknak, esetleg leszokjunk a multitaskingról. Például attól, mennyit gyakoroljuk az adott tevékenységet, mennyire vagyunk konzekvensek vagy mennyire komplex a feladat. A 21 nap Gardner és munkatársai kísérletéből származik, amelyet 96 résztvevő megfigyelésével végeztek. A feladatuk az volt, hogy találjanak egy egészséges tevékenységet, amelyet minden nap elvégeznek addig, amíg úgy érzik, hogy automatikussá vált számukra. 21 nap volt a legkevesebb idő, ami alatt a viszonylag egyszerű és nem túl időigényes (egy pohár víz elfogyasztása reggeli után) tevékenységek szokássá váltak. Ezzel szemben a komplexebb feladatok (pl. minden nap 50 felülés az első kávé után) még 84 nap után sem váltak megszokássá. Az átlag egyébként 66 nap volt, a legtöbb résztvevőnek ennyi idő kellett, hogy új szokásokat építsenek be a mindennapjaikba. A nagyon összetett, koncentrációt és sok gyakorlást igénylő tevékenységek pedig akár több hónapot is igénybe vehetnek.

Az aranyszabály azonban meglepően egyszerű: Minél többet gyakorolsz, annál gyorsabban tanulsz. Sokszor találkozunk a tréningeken azzal a kérdéssel, hogy “oké, hogy ezt most megtanultam, de hogyan építem be a mindennapjaimba?” Ahhoz, hogy a frissen tanultak ne halványuljanak el rögtön amint kilépünk az ajtón, kulcsfontosságú, hogy fenntartsuk a tanulási folyamatot. Az idegsejtek közötti új kapcsolatok és neuronális pályák kialakulásához és megerősödéséhez az agynak újra és újra ugyanazokkal az ingerekkel kell találkoznia. Szerencsére már rendelkezésünkre állnak olyan eszközök, amelyekkel a tréningek után biztosítani tudjuk a tapasztalati tanulás folyamatosságát, ilyen például a Practify. Ez a tréning utánkövetési eszköz Brinkerhoff 2006-os tanulmányára épít, miszerint utánkövetés nélkül csupán a résztvevők 15%-a képes valóban alkalmazni mindennapjaiban frissen megszerzett tudását. Ez az arány azonban 85%-ra ugrik, ha a tréning után a résztvevők rendszeresen a képességhez kapcsolódó kisebb-nagyobb feladatokat kapnak.

Ilyen sokat jelent tehát, ha időről időre, akár minimális erőfeszítéssel, de rendszeresen gyakoroljuk azt a tevékenységet, amit szokássá szeretnénk tenni. Az átalakulás nyilván nem egyről a kettőre fog menni, de a türelem… nos, tudjátok.